Azt mondja a csávó, hogy fogadjuk el magunkat. Nem vagyunk rossz emberek, tudni kell megbocsátani a vétkeinket. Mármint a saját vétkeinket.
Nem szabad bűntudatban élni.
Megkérdezem, hogy mi a retkes faszt tud ő a bűntudatról.
Hosszan néz, szakálla elsötétül.
– Hét évvel ezelőtt – mondja – bárkivel lefeküdtem, aki hajlandó volt lyukat tárni elém. Nem válogattam: férfi, nő, kamaszgyerekek, egyre ment. Egyszer megbasztam egy narancsot. Ne nevessetek, tényleg megtörtént. Megláttam és egyből felállt a faszom. Korábban sebesre maszturbált fitymámat úgy csípte a leve, hogy azt hittem elájulok. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Egy keddi napon ismertem meg Dorkát. Rakoncátlan kis picsa volt, szerette seggbe kapni. A feleségem akkor már külön szobában aludt, a lányaim levegőnek néztek. Felhőtlen időszak volt ez, nem érdekelt semmi és senki, csak Dorka, meg a feszes kis popsija. Aztán ráuntam és megfogadtam, hogy megjavulok. Elkezdtem a terápiát, és kilábaltam abból a mocsokból. A feleségem megbocsátott, nagyszerű asszony. Tavaly temettük. Az a hepatitisz vitte el, amit Dorkától kaptam.
Némi csend ragad ránk, nem értjük honnan jött.
– Hogy tudsz így tükörbe nézi? – kérdi egy sunyi kis faszhuszár, aki pinát még csak filmen látott. Szeret magának feldugni dolgokat (tegnap mondta). Ezt-azt; WC-kefét, kígyóuborkát, tollat… semmi különös.
– Két sikertelen öngyilkossági kísérlet után megtanultam megbocsátani, elsősorban önmagamnak. És sokat segített – előveszi a Bibliát – ez is.
Fáradtan, unottan nézünk. Mindenkiben bennakad a szó.
Meghitt pillanat.
– És sokáig bírtad Dorka seggében? – kérdem, mert tudom, hogy az anális szex férfias kihívást jelent és igazi kitartást igényel.
[blabla]