A kis ketyere kinyújtotta nyelvét, és a művész keze a helyére rakta a
színes korongot. pár pillanat és megszólalt a zene. Mozart. elnyúlt a
fotelban, kezei a borospohár nyakát keresték. Megtalálván lágy sóhaj
szaladt ki ajkai közül, alig halhatóan, csak lélegzetként. Belekortyolt a
piros nedűbe, és élvezte a tökéletes pillanatot. Már nagyon hiányzott
neki ez az ellazulás. ez a szinte csend. ez az italozgatás... csak lágyan.
csak lágyan. lágyabban a lágyabbnál. kecsesen.
szája széléhez ért ismét és újra a jeges üveg. ez is így volt tökéletes.
És a két vörös egybe olvadt... száj és bor. hús és.... anyag, mely vérré
lesz. Úri játékot játszott, csak enyhülten. csak mozdulatlan mozgással.
és mindenről elhitte, hogy így van rendjén.
Aztán belibbent egy árny. a fehér földig érő függönyök között csak
suhanni vélte a majd meztelen testet. A férfi ( ó... mindenki azzá ér
egyszer!?) letette a gép mellé a poharat, kezeit arca előtt tartotta.
ujjbegyei egymáshoz értek, s a köztük támadt résen leste a nő
közeledését, pillantásait, melyek buzdították arra, hogy feledje a
fáradságot.
A nő sápadt alakja megállt az egyik hatalmas ablak előtt, kitekintett
rajta, felségesen, dölyfösen, elhitetve a férfival, hogy nem rá szegezi
figyelmét. pedig ez is a játék része volt. már ismerte eléggé a
közeledőt ahhoz, hogy tudja, neki ez így tetszetős. egy kicsit
megjátszóan, de mégis gyermeteg hiszékenységgel.
A férfi már túl közel járt ahhoz, hogy megérintse a betolakodót, s meg
is tette. Megfogta a csípőjét, s hagyta, hogy ez a pillanat is tovább
tartson egy kicsit. Legalább tisztában lesz azzal, hogy ez nem egy álom
kép, hanem tényleg tapintja a nőt. Amaz rávillantotta sötét szemeit,
szétnyíló ajkai közül szó nem szaladt ki. most nem... ahhoz nem ennek
kell történnie.
A férfi felemelte szemeit a csípőről, bele a mély barlangokba, ott fenn,
az arcon. a nő látta, hogy a másiké homályosak. na nem az alkoholtól,
inkább a fáradságtól. Tudta mit kell tennie ilyenkor. hisz ő mindent tud!
-Csak játék?- kérdezte a fáradt hang, az álommal küszködve. választ
csak egy bólintással kapott, s mindketten enyhe mosollyal nyugtázták
a másik félt. A nő megérintette a csípőjét tartó kezet. végig simította, s
érezte, hogy párja nem sokáig bírja éberen. Megcsókolta, megértően,
de hosszan. a másik köszönésképpen a falhoz préselte, mohón a
karjaiba zárta, ajkait el nem eresztve. a hosszú hajba túrva érzékei
felett végképp elvesztette uralmát, s megint csak az éhező fenevad
játékszere lett. de nyugtatta magát: jó kezekben van, s nem így
történne mindez, ha nem akarná. mindent elhitt, mindent jónak vélt.
Kezei ösztönösen lesodorták a vállakról a huncut anyagot, mely útba
mert állni egy felsőbbrendű akaratnak. S a nő meztelenségét nem
takarva állt, s előtte a férfi, vágyakozva, vadságtól sodorva, kéjre
éhezve. A kecses-jeges kezek az ing alá tévedtek, s soha be nem telve
simították az izmokat, s magát az inget is elvakultan. de az is mily
udvariatlanul tartotta magát a testen! s a gombok szerte-szét
pattantak a szellős szoba rideg színében.
A nő gyermekded arca belefúlt a férfi mellkasába, nyelve hegye
csiklandozta a vonalakat, de amaz hagyta... hagyta, hogy a kéj átjárja
teste minden porcikáját, kívánva, egyre jobban.
S a testek határai elmosódtak. már nem volt nőé és férfié, csak a
szerelemé volt, hogy aztán kielégülten, fáradhatatlanul újra elhitessék
a másikkal gyermeki mivoltukat. Hogy a kaland újra magába olvassza
őket.
[blabla]