A szomor fellengzős hangjai szálltak a sötét, nedves éjszakában. A füst itt-ott még őrülten kavargott, és eggyé állt a ködpamacsokkal, hogy zavarba hozza az arra járó embereket.
Az a szaxofon. Az a kesernyés hang. Az a könnybe lábadt szempár ott az utcasarkon, azzal a furcsa nem elégedett, soha sem elégedett arccal. Minden tökéletesen. Tökéletesen szomorú volt. Sehol egy vörös szín, sehol egy hangos kacaj, csak az egyhangú, mindent eláruló dallam. S persze egy-egy zümmögő neoncső zavaró hangja, hogy még tökéletesebben elmondja mindenkinek: milyen ez a naptalan világ.
A jazz szólt. Abba nem hagyta volna az a kis senki, hacsak nem megyek oda hozzá. Kislányos tekintetem megzavarta ebben a hangulatteremtésben, és pírt csempészett a színtelen világába. A dallam a végéhez ért, elemelte a hangszert ajkaitól, és rám mosolygott ő is.
Bizarr kép, egy bizarr helyen. Egy fiatal csitri, hófehérben feszítve a mocskos sikátorban egy feketeruhás szaxofonossal. És a két idegen csak mosolyog egymásra.
Csak bámultam. Jól esett. Éreztem, hogy van érzéke ahhoz, amit itt művel a kietlenségben, és persze azt is tudtam, hogy ő is tisztában van ezzel. Átfagyott karjaimmal próbáltam eltakarni magamat a hűvös éjjeltől, de csak jobban dideregtem. Butaság volt így elszakadni a társaimtól, és a barátnőmnél hagyni az egyetlen védelmem: a kis kabátkám. De megtettem, és persze semmi sem így alakult volna, ha nem úgy teszem.
A mosolya elfogyott, levegőt vett, és újra az ajkaihoz emelte a szikrázó fémet, hogy andalítsa vele a világ botor gyermekeit. És engem is andalított. Hagytam, hogy a gondolataim a zene értelmét kutassák, és megleljék a lehetséges magyarázatokat a hangok, keltette érzelmekre. Tudnom kellett, meg akartam érteni, hogy miért van ez a szomorúság ebben a zenében, és közben miért van még mindig ott az a félmosoly a zenész arcán. De nem tudtam kibogozni. csak azt éreztem, hogy ehhez
kell egy pohár wisky. De nem volt kedvem a bárok zajos, füstös, szines világához. A zenész elszívta az életkedvem. megtöltött ezzel az isteni
hangeleggyel, és nem akart elengedni. Csak szólt és ugyanúgy.
Nem tudom, hogy mióta álltunk ott kettesben, belefeledkezve mindenbe. Nem volt már napfelkelte sem, s az újra kezdést nem számoltam. Csak hallottam. A hangszer sírt. Nem a fiú lelke. És másé sem. Csak az élettelennek hitt fémdarab, az időt megállítva, és minket megbénítva.
Senki és semmi nem volt ott rajtunk kívül, csak mi ott a sikátorban: a zenész zenélve, én bambulva, a köd és a füst hömpölyögve, s az éjjel nem haladt, a reggel messze volt. Még a gondolatok is félve röppenek el felőlünk, s hagyták, hogy egybeolvadjunk a semmivel.
napok óta ittam ezt az érzést, hagytam, hogy az ellenség bekússzon hozzám, s mérget csepegtessen az ajkaim közé. és az, kit ellenségemnek nevezek belecsókol a vöröslő ajkaimba, s ő is issza a mérget.
a fiú is akarta a társaságom, tudtam. a szavak rútsága nem érintette lelkünk. csak a sötét sikátor szeméttel telt sötétje. csak a kéjes gondolatok a szabadság vad mámoráról.
de minden így volt tökéletes, mert ehhez a hangulathoz csak ez kell.
semmi más, csak ez.
[blabla]