megfordulsz, fáradt, kiégett szemeidet rajtam nyugtatod.... új csillogás költözött a szemedbe.... óh.. a vágy! megcsókollak, és az ágyadba vezetlek.... hagyod.... túl fáradt vagy... túl kiégett minden tiltakozáshoz! a szoba szürke fényei, a fehér árnyak simításai andalítanak... és nagy a kísértés, hogy inkább álomra hajtsd a fejed, mint hogy játsz egy tigris szukával...de tudod, hogy ha nem teszed meg, akkor... az állat nagyon megharap! De a vágy is ébren tart. mert egy nagyobb dolog... a kéj iránti sóvárgás kitaszította szemedből az édes álom törékeny illúzióját.... csak hagyod magad....
kezek simítanak... egy fej nyugszik a mellkasodon... hajzuhatag takar be.... nem fázol. minden meleg... minden tökéletes... minden álomszerű, és csak a tudat mélye tudja igazán, hogy ez nem valamiféle álom, s én tényleg ott vagyok. s te tényleg velem vagy... s mi... mi tényleg
vágyunk egymás ízére... de csak lebegve... suhanva... csak meg-megkóstolva... minden érzék mesét hall.... az agy elmerült, szundít... mélyen... minden mély lett... minden túl nőtt az emberi mozzanatok sokaságán... túl nőttünk önmagunkon... de... csak egymásig jutottunk.
minden rossz elköltözött messzire. minden jó itt liheg a fülünkben... bele szuszog... belenyal... hozzánk ér... minden jó játszik velünk. minden jóval játszunk. a fáradt túl hajszolás eltűnt. Csak mi maradtunk-a csókokkal. csak az emlékezet maradt, az örömmel.
a kéj szolgájává válunk pillanatokra. az öröm függője, cselt, kínt, kínzást adva. s a köd nem száll fel a tudat homályos zugairól. mi pedig nem üldözzük. jót tesz nekünk.
később.. már csak az álom mezsgyéin tűnnek fel a képek... mozdulatok mozzanatai... halk sóhajok ezrei, lágy kezek játéka a lanyha szellő erejével, s hibátlanságával.
De messze vagy. a halk, ismerős dallamokra a kezem végigsimítja a gép hideg billentyűit... játszom vele, mintha te lennél. de túl messze vagy, hogy ezt érezd. és a rideg műanyag sem hiteti el velem, hogy a te érzékeidet borzolom.