Már napok óta menekültem a világ elől, s eszement tetteimre,
kérdéseimre magyarázatot, választ kerestem, mindhiába.

Testvér-szeretőm nemcsak magát vonta meg tőlem, hanem az okokat is,
és én éhezve, nyöszörgő zombiként tengődtem. Mint őket, engem
sem óvott meg a temető rideg földje, domborodó hantjai, de az élők is
kinéztek sorukból, megvetve, félve húzodtak a távolba tőlem.

Tenni ellene nem tudtam addig, amíg meg nem találtam elveszett
önmagam, s nem tudtam túltenni a sértettség, önsajnálat,
tehetetlenség, féltékenység, kihasználtság tomboló érzelem tüzéből
eltorzult lelkem.

Aztán kiégtem. Nem érdekelt semmi sem, csak az, hogy legyen már
vége ennek a szánalmas dolognak, amit tudtam, hogy nem a szerelem
keserű mérge okozott. Kószáltam odúm, és a külvilágot jelentő iskola
között, amikor észre vettem, hogy egy nagyobb park van a közelben. A
sötét fellegek, a viharos szellő mind zúgták, hogy bújjak el a
szabadból, keressek menedéket, s szófogadó kislányként úgy is
tettem.

Egy templom volt a parkban. Óvatosan, bátortalanul nyitottam be,
félhomály fogadott. A feszületnél pár gyertya olvadozott a súlyos láng
alatt. Egy fiatal fekete ruhás férfi állt fel az első sorból a robajra.
Jámbor tekintetét reám- a csapzott, menekülő démonra- emelte.

-Segíthetek leányom?- áh! szóval ő az atya. A lelkemben szunnyadó
fenevad felnyitotta pilláit, szája szegletében éhező mosoly jelent meg.

Kabátkám kigombolva, sálam leeresztve indultam el felé, a lehető
legbizonytalanabb kinézetem elővéve. Egyre jobban kivehető volt a
papi gallér szolíd jelzése. A szenteltvíz mellé értem, ujjaim végét
megmerítettem benne, s keresztet vetettem.
-Azt hiszem az jó lenne atyám!- gyermeki hangom a robosztus falakon
táncoltak. Deja vum volt.
-Hát akkor jer!- a gyóntatófülkéhez vezetett, s agyamban rögtön
felvillant egy régi vágy... gyóntatás közben vétkezni... oh.. botor női
lélek! Még ily szent pillanatban is csak paráználkodnál?

Az ajtót kinyitottam, felléptem a küszöbre, visszanéztem az atya
szemeibe.. hm... kék szemek... neki is... S akkor láttam, hogy
elbizonytalanodik. Érezte, hogy valami nem szokványos.
-Félek sok időt fog elvenni a tisztelendő éjjeléből.
-Gyermekem: minden idő elvesztése csekély ár egy lélek
felszabadításáért.
-Akkorhát legyen! De atyám, kérem ne haragudjon rám, ha elvesztem
fejem, s szavaimmal sok fájdalmat okozok Önnek. Ez is én vagyok, mert
bennem él a világ kegyes bája, s a tomboló gyűlölet egyaránt.
- Nem vagy te fiatal a nagy szavak játékához?
-Csak annyira, mint Ön, atyám. Önnek miért túloznék? Tán nem azért
hozott ide lábam, hogy szint valljak? Az idegenek többet érnek
számomra, mint az ismerős szemek vádló pillantásai. Egy idegen nem
kér számon, nem botránkozik meg, mert nem érti a cselekmények,
személyek közti szövevényt. Ezáltal őszinteségünkkel,
szókimondásunkkal nem is tudjuk oly nagyon bántani őket. S atyám: ön
idegen-testvér.

A pap zavart mosolya gyöngéd volt a homályos teremben. A
szörnyeteg a lelkemben dobbantott egyet, szívem fájt, vétekre
ösztönző rikoltás harsogott tudatom zugában.

Elengedtem a fülke ajtaját, leléptem hát a küszöbről, s a kamra
védettsége mégjobban kínzott. Nem tudtam már mit tenni, szemeim
segélykérően villantak a fiúra. Amaz látta, hogy nem csak odakinnt
készül vihar, idebennt is tépni fogja a gyertyák törékeny lángját
fullasztó dühével. De már nem vonhatja vissza az ígéretét: meg kell
gyóntatni ezt az eltévedt lelket.

Ezt én is tudtam... hogyne tudtam volna? Hisz ígéret, kötelesség,
emberi hablatyok soka kötelezte! Kihasználtam, ezért húzott hát
szívem, lábam erre az eldugott helyre. S áldottam is érte a bestiát!

-Kérhetek valamit atyám? Ne a fülkébe! Az csak elriaszt, megmásít, s
úgyhiszem nem kíváncsi az álarcaim színes kavalkádjára.
-Legyen hát!

A padok közt foglaltunk helyett, úgy ahogy szoktam kábítani
áldozataimat: a gyertyafény arcomat ártatlanná tette, testem, lelkem
megváltoztatta a szemlélődő előtt. Az atya csak sejtette, hogy valami
tényleg nincs rendben, de a benti vészharang kongásának mely a szív
odújában leledzik, idő kell, míg az agy felszínét eléri.

Magam elé bámultam, úgy kezdtem történetem első gyilkosságommal,
majd rátértem sohse nyugvó szívem rettenetes vágyaira, mely egyre
csak sarkal az ártatlan lelkek bemocskolására. Ezeket részletesebben
meséltem el, majdhogynem oly pompával, mely írásaim ezreiben
kápráztatja el a parázna szívet. Az atya kissé kényelmetlenül
feszengett a keskeny padon, szemeim éhesen reá
vetettem.Felegyenesedve meséltem el valódi okom, mely
idejövetelemre ösztönzött.

-Napok óta hideg verejtékben lel a nap tisztító fénye, s éjjelek óta csak
ugyanazt látom. Egy bejárati ajtó előtt kucorgok, valakit várok, a
zajokra meg-megrezzenek, üldözött vadként vislekedem. Aztán megjön
a magas, sötét hajú, kék szemű férfi. Az ajtót kinyítja, előre enged,
majd miután ő is belép a házba forró csókkal üdvözöl. A konyhába vezet,
meleg italt ad, melytől kába leszek, és elmondja, hogy nincs idő a
késlekedésre. Fontos, hogy megtaláljam azt a fiatal papot, aki nekünk
kell, és hogy semmi esetre sem szabad menekülni hagyni.-
elkeseredettségemnek, szégyenemnek látszatát keltve a földre
roskadok, úgy folytatom- A férfi szeme mindig éhesen vetődik rám,
érzem a szavaiban, hogy vágyik rám. Minden éjjel magáévá tesz, és
közben elmondja, hogy tartozom neki, az övé vagyok. Mindenem, ami
van, tőle származik.- szemeim lesütöm, mély csend telepedik a
teremre.

Az atya már tudja, hogy csapdába esett. Rémült vággyal tekint rám,
arcomba bomló hajam a fülem mögé fésüli. Megnyugató mosolyt eröltet
az arcára, mintha el akarná hitetni, hogy biztonságban vagyunk. Állam
megfogja, gyengéden emeli, hogy nézzek rá, és ekkor meglátja a
démon valódi arcát, a vágyat. Mélyen a szemébe nézek, úgy emelkedek
fel ültömből.

A két arc közelít egymáshoz. Nincs reverenda, csak az emlékek távoli
mezsgyéin tűnik fel, ha megerőltetjük az elmét, de arra most
egyikünknek sincs ideje. Szemét lehunyva vetkőzik ki önmagából, s
hagyja, hogy a démon teste eleméssze vad tüzével. És én, a gyermek
élvezem minden egyes mozzanatát a lelkes szentnek.

A papi szív elengedte hát az összes szenvedélyt, vágyat, dühöt, és
minden érzést, melyet a csuha eltakart.
Szemeimben megmerítkezik, és végre érzi, hogy ő is férfi. A varázs
hatott. Szemei elvakultak, fülei megsüketültek, ennyi volt a szentség, a
tartózkodás. Győzött a vad, férfias vágy.

Ha azt mondom, hogy nem én vagyok a hibás, akkor hazudok. Lelkem
vadja büszkén felvetett fejjel zengi: felfaltam a papot is!

De nem csak ebből állok.