Csak hallom a vízcseppek idegesítően andalító zaját. A távolból nők kacaja visszhangzik. már csak én vagyok férfi a fürdőben. A nők tovább nevetgélnek, engem legyengítve, jobban elfárasztva. Ejh... és még haza kell jutnom! A konok erőtlenség pedig csak nem múlik! A forró gőz felfal, belém költözik, mélyen a csontjaimba, és ott megpuhítva újra a rideg világ elé dob.
Kipirult arcom visszanéz rám a tükörből. minden egyes nappal, melyet itt töltök, egyre öregebbnek érzem magam. Az Isten nem akar tökéletes munkahelyet és főnököt teremteni. Elmém elkalandozik, nem evilági gondolatok suhannak át rajtam.
Nem baj, majd holnap más lesz! Minden nap ebben reménykedem. És minden nap ugyanolyan. Összefolynak. Masszát alkotnak. Kiszabadulni belőle nem tudok. És még mindig csak önmagamat bámuló ledermett férfi vagyok.
Az éles-tompa női hangok egy pillanatra alább hagytak. S most meg... mintha közelítenének. Csak képzelődöm. Már rég haza mentek!Már csak én vagyok itt. Ide ragadtam.
Észre se vettem, Mikor az ajtó kinyílt, és a kreol bőrű női társaság belépett. Nem is zavartatva magukat ruhájukat levetették, és a tusolók alá bújtak. Lassan ébredeztem. valójában azt hittem, hogy csak a tudatom játszik velem, hogy csak megannyi játékos kép rezzen elmém falán. De nem.
Pajkos pillantásuk rajtam függött. Csábított, hívott, magába olvasztott. Ellent mondhattam volna? Persze! Mondj ellent teremtett ösztöneidnek!
A kacajok közé halk sóhajok vegyültek. A sárga fényt eltompította a pára. A tükörben semmi sem látszott. Én pedig testek tömegébe fulltam.
[blabla]