(az előzmény itt olvasható...)

Már elérték a tízezer méteres repülési magasságot, amikor Szindbádra rátört az eddig elfojtott repülési iszony. Homlokán kiütött a veríték, szédült, sápadt.
A másik két társa észrevette, hogy vészesen beborul a hajós arca, ezért kérdőre is vonták:
- Mi a baj, mi bánt, segíthetünk-e vagy nem?
- Jaj, nagy az én bajom. Félek a repüléstől. Ez az igazság, nem más…Sorry!
- Még ilyet! – így a kapitány, majd hangosan kifújta az orrát a tenyerébe.
- Egy valami tudná csak feledtetni velem az irtózatos magasságot...
- Na? Megtesszük azt rögvest! – tódította a másod.
- …egy hálás asszony ölelő öle! – bökte ki vonakodva a hajós.
- Úgy? Hát, akkor tudunk segíteni! Itt van mindjárt Stewardess Irma! Be is hívom – a kapitány felvette a fedélzeti mikrofont és beszólt az utastérben sertepertélő nőnek, hogy vonuljon be kéjjel.
Hamarosan meg is jelent a repülő emlős, pont úgy, ahogy a hajós szerette a nőket: mezítelenül.
- Na, itt van Szindbád úr, tegyen kedvére. Csinálhatják a szobámban! Hátul van, nesze a kulcsa!
Szindbád még a levegőben elkapat a kulcsot, és már szaporán tuszkolta is kifele a fülkéből a pucér légi-luvnyát.
A pilótafülke előtt rézkorlátos csigalépcső vezetett az első osztályra. A fedélzeti szalon mellett volt a könyvtár és a barokkosan berendezett szivarterem. Balra uszoda nyílt, jobbra szauna és Wellness and SPA. A hal közepén káprázatos szökőkút spriccelte vízágait ezerfelé, a francia L’esqnoac mintájára. Szindbádnak már a spiccelő víz puszta látványától is csak fokozódott az izgalma. A bár mellett elhaladva a hajós kiragadott egy üveg Sartre Le Vian konyakot a zsirardikalapos Jávor-bajszos pincér kezéből, majd meg sem álltak a pilóta lakásáig. Odabent hatalmas nappali fogadta őket, hétszínnel megvilágított szobai hangulat-szökőkúttal. A falon végig sorakozó apró, kerek ablakokon túl szikrázó csillagerdő kukucskált be. A fal mellett svédasztal ragulevessel, csendesen gőzölgő hortobágyi húsos palacsintával, lazaccal és Szindbád kedvencével: töltött káposztával töltött erdélyi kocsonyával. A fotelok zsebeiben hányózacskók, törölközők, prospektusok.
Irma hanyagul a barackszínű padlószőnyegre vetette magát, és kihívóan széttárta lábait:
- Tele kérem! – vonyította kajánul, mire a hajós szinte beledurrant a gatyájába.
- Ej, te lány, nem nevelt az anyád tégedet jó modorra? Annyira kanos vagyok rád, hogy az már egyenesen istenkáromlás!!! – ordította a vágytól megszédült hajós, azzal sebesen tépni kezdte magáról ősmagyar gúnyáját.
Míg a hajós vetkezett, Irma a csípejét a padlónak vetette, lábait a magasba rúgta. Ollózó mozdulatokkal ki-be tárogatta ínycsiklandóan, ám szemérmetlenül kínálgatva a lába közti vidámságot. A hajós már a zokniját cibálta le, de félbehagyta az egészet és rávetette magát a kéjtől vonagló nőre. Hosszú nyelvét bevezette a lány sikamlós barlangjába, míg bal kezének szabadon lévő ujjaival a paplukában játszadozott. A lány kezei a hajós botkormányára kalandoztak és az apró szívekkel borított boxeralsón keresztül keményen megmarkolták azt. Szindbád hanyatt vetette magát és a nőre parancsolt:
- Ne oly gyámoltalanul fogja, mint egy ceruzát, mert még elszalad! Hát’ vasvillanyél az, nem más! Erélyesen bánjon vele, az anyja kiskésit! Ha ennyire érdekli a repülés, még magasabbra is szárnyalhat a vén hajóssal, ha szájával irányítja azt a francos botkormányt!
Irma nem bajlódott művészi előjátékkal, nem nyalogatta körbe Szindbád bíbor makkját, mint valami fagylaltot, hanem egyszerűen benyelte az egészet. Vadul és túl hirtelen. A lány ajkai közt egy pillanat alatt eltűnt a műszer, Szindbád alig hitt a szemének. Egy pillanatra meg is rémült, hogy te jó isten, mi van, ha sose látja többé viszont férfiasságát? Mert Irma olyan mélyen bevette, hogy valósággal eltűnt, mint anyámasszony hurkája a kemencében. Irma jobb kezébe fogta az irdatlan lőcsöt, míg bal kezével saját magán szerzett örömöt. Szindbád hirtelen megunta a furulyázást, megragadta a nőt és erősen a földre szegezte, hogy a lába közé furakodhasson.
Erre a nő teljesen begerjedt:
- Szindbád úr, legyen szíves az orrát a seggembe fúrni!! – könyörgött Irma.
Több se kellett a vén hajósnak, máris beleszimatolt a szűk járatba, majd lassú, köröző mozdulatokkal (az óramutató járásával megegyező irányba – ezt a szokását mindig tartotta) olyan mélyen belenyomta hatalmas orrát a bűzös sötétbe, amennyire csak tudta. Irma a vacsorahordástól, kólatöltögetéstől, arcfrissítő-kendő osztogatástól izmos, íves teste megfeszült a kéjtől. Szindbád is tudta a dolgát: olyan elszántan furakodott előre cserpákjával, mintha konkrét céllal tartana valahová; még az se zavarta, ha olykor-olykor bűzös szellentésfelhő csapta orron.
Az élemedett korú nő rózsaszín kagylója úgy pulzált, mintha költő ajka volna, amely éppen valami nagyon magasztos sorokat akarna elszavalni.
Irma ordítva élvezett el:
- JÉZUS KRISZTUS ÉS AZ ÖSSZES APRÓSZENTEK!!! EZT NEVEZEM!
Szindbád egyik szárazföldi cimborájától, Ábrahám Péter festőművésztől már jól ismerte a „női ondó” fogalmát, de valós, érezhető és szagolható megtapasztalásához még nem volt szerencséje. Most azonban úgy zúdult a langyos, áttetsző, síkos matéria az arcába, mintha a csapot nyitotta volna meg.
A vén festő hangját szinte élőben hallotta: „Tudod te, mi történik akkor, ha egy nő baromira kíván és te amúgy istenesen kielégítetted? Legalább fél litert öklendez az arcodba vaginájából, melynél kecsegtetőbb kincset aligha találhat férfiember!”
”A tétlenség az elme halála” – vallotta Szindbád, azzal vad oroszlánbömböléssel a lány csinos seggének verte harci dárdáját, melyből gejzírként lövellt forró magva. Szájában már előre érezte a paprikás nyúlvagdalt ízét, amit mindig megkíván egy jó kufircolás után.

A gép landolt, majd nagy fékcsikorgással megállt. Lassan valamennyi utas az ajtóhoz sorakozott, hogy kiszálljon a gépből – elcsigázott, megfáradt arccal, hiszen nekik nem volt olyan élvezetes az utazás, mint egyeseknek. Ki-ki magához ragadta kézipoggyászát: a félrészeg japán üzletemberek a laptopjukat, a svéd turisták a fából ácsolt, hordozható sátraikat az osztrák marhák a söröskriglijüket.
Szindbád még egyszer végignézett az ajtónál püspöklila egyenruhában álló Irmán, aki fehér kesztyűs kezét a sapkájához emelte, tisztelgéshez, hiszen kapitányt látott már benne, nem navigátort. Szindbád rákacsintott, a nő pedig kacéran ennyit mondott búcsúzóul:
- Ha visszafelé is velünk röpülsz kisapám, megint el leszel te kapva, …!