Hajnaltájban Szindbád sürgető kórságra ébredt:
Még sosem ültem repülőn!
A hajós már bejárta a fél világot, és annak minden tengerét, így ha nagy ritkán partra is vetődött, mint kimerült medúza – és ideje engedte - megejtett bizony egy-két jóképű delnőt, büszke grófkisasszonyt, cserfes apácalányt, de tán még egyebet is.
A hét tenger vándora, aki már bejárta az Atlanti-óceántól, a Gibleltári-szorostól a Vese-medencéig az egész Földet, arra gondolt, hogy így 108 évesen már igazán illene repülőre is ülnie. Majmunka kipirult arccal lopakodott be a hajós hálójába, ahol nőknek csak nagyritkán engedtetett meg az a kegy, hogy egy levegőt szuszoghassanak a hajóssal.
- Addig nem halok meg, Majmunka, amíg fel nem ültem a repülőre – mondta Szindbád, azzal magáévá tette a cseppet sem tiltakozó fehérnépet. Már a kéj tetőfokán volt, amikor belesuttogta Majmunka csapzott vörös fürtjeibe:
- Holnap első…dolga legyen…hogy rendel…nekem egy jegyet…az Air Francra!
Szindbád elmerengve nézte a levegőben szállongó katicabogarat. Ha ez a kicsiny jószág sem fél a repüléstől, én mért féljek? – gondolta, majd megitta maradék seritalát és kilépett a Korcsma a 12 Kalózhoz mulatóból. Ferihegy már várta. Utoljára akkor járt Ferihegyen, amikor még légikikötő helyett erdő-mező terült el ott. Egy vándorcirkusz állandó táborhelye volt. Kézzel festett kordélyokban laktak, a cirkuszi sátor narancssárga volt, mint a haldokló nap, és bajszos cigánylegények sündörögtek körülötte, akiknek még a szemük sem állt jól. Akkor még csinos aeroplánok helyett vad cigánycsordák mulattak, öblös hajtóművek helyett a borissza, hétcsöcsű torzasszony dohány rágta röhögése verte fel a csendet, Duty Free helyett a cigányvajda bűzös kenőcseiből lehetett vásárolni, vámtisztek helyett kispurdék szedték a sarcot a területükön keresztülvágni kívánó nemes urak hintóitól, ellenőrző kapuk helyett madár csipogott. Akkor még Ferenc Dombnak hívták és a szélén egy apró patak folyt, de tán inkább csermely kicsiségű volt az. Itt mosta a ruhát Málcsi, a vajda szép szál leánya. Szindbád éppen horgonyt vetett, hogy fáradt kancáját tisztességesen megpatkolja, amikor a fülébe siklott a lány édes dala:
- Szeretlek is meg nem is, tudod így van ez. A szerelem engem mindig bolonddá tesz. Ma is őt…ma is 5…ma is 5…szeretem…
A hajós felrántotta bőr kalucsniját, magára vette ó-magyar zekéjét, rája köpött a csizmaszárára, hadd csillogjon az is, majd a lány mögé settenkedett. Az éber cigány jól tudta, hogy Szindbád mögötte ólálkodik – ezeknek az érzéke olyan, mint az erdei vadaké – de belement a játékba, és hagyta, hogy Szindbád levadássza. A hajós megragadta és beledöntötte a lányt a folyóba, mint monszun a szikkadt vadalmafát.
A 200-as autóbusz végállomásán leszállva, szinte ráborult az „erport” irdatlan látványa. Mintha a szürke betontömb fel akarná falni, fehérre szopogatni csontjait és kiköpni az egészet a hangárok tövébe. Sietve húzta maga után utazóládáját, egészen az Air Franc reptéri irodájáig. Itt kicsinyég szusszanhatott, de nem sokat, mert egy vörös hajú ügyintéző máris megszólította a pult mögül:
- Üdvözlöm, uram, miben állhatok kedves szolgálatára?
- Repülni szeretnék, bizony. Nevemre jegyem lett foglalva! – így a hajós, majd a sarokba sercintett.
Az ügyintéző kopogott a billentyűzeten, majd így szólt:
- Szindbád Lél Káinbabacinna MR. névre, ugye?
- Úgy!
- Szimpla utasként kíván útitársunk lenni, ugye…?
- Úgy! Igen, nem dohányzó, ablak mellé…
- Oké-oké. Szóval egy ilyen férfi, mint maga, simán beülne a többi pondró utas közé, mint valami közönséges turista? - a nő arcán a kezdeti udvariasságot megvetés váltotta fel.
Szindbád nem felelt, a nő folytatta:
- Nos, az a baj, hogy utasunk van már elég, viszont pilótából hiány van. Nem érdekli a repülővezetés?
- Még autót sem tudok vezetni, nemhogy repülőt...
- Ó, az nem számít! Biciklizni tud? Mert egy repülőt sem nehezebb vezetni, mint egy bicajt.
- Akkor jó…csak
- Remek! Akkor a fél hetes Budapest-Torontó járatot már maga csinálja! Jöjjön, gyorsan megmutatom, hogyan kell vezetni egy gépet.
Szindbád még kettőt sem pislogott máris egy masszív 747-es pilótafülkéjében találta magát. A nő zavartalanul folytatta szövegét, mint egy felhúzott marionett:
- Látott már sapkatököt, he? Akkor nem lesz semmi gond! Látja itt alul ezt a piros izét? Ezzel adunk gázt, de előtte kikapcsoljuk a fedélzeti izéket, majd lassan előregurulunk, és ha már nagyon-nagyon gyorsan megyünk, felkapjuk a gép orrát a botkormánnyal, valahogy így! Innen már a robot pilóta vezeti egészen a végállomásig, ahol már csak leszállni kell. A leszállás is egyszerű: futómű ki, rábólintani az orrát, gáz és hajrá. Fékezni a pedálokkal. Ha a torony azt mondja, tele a kifutó és körözni kell, akkor értelemszerűen körözzön a reptér fölött. Ha valami kakukk van, akkor itt ez a vész izé, de ezt én sem tudom, hogyan működik. Ez a férfinak való munka. Szabadság, égbolt! Jó utat!
A nő, akár egy lámpásból kidörzsölt Gin, eltűnt.
Pedig de szívesen kicsomagoltam volna abból a helyre kis egyenruhájából – gondolta a hajós.
Hátradőlt az ülésben és mélyen beszippantotta a kokpit műszeresen fontoskodó, szürke, fegyelmezett illatát. A műszerfalon csendesen pislogtak a felszállás előtti ellenőrzéseket végző fedélzeti számítógép lámpásai. Szindbád elmélázott:
Az én időmben még tömzsi, ijesztő léghajókkal szeltük a levegőt. Milyen pompás is volt a Hindenburg orrában megfarkalni azt a szép szőke náci kislányt! Horogkeresztbe állt a szeme a gyönyörtől!
… Szindbád mögött hirtelen kivágódott az ajtó és egy termetes alak jelent meg az ovális ajtókeretben. Hatalmas szakáll és villogó napszemüveg keretezte halottsápadt képét.
- Ezer mozsár és tarack! Százágú almafa! Ki ül az én székecskémben?? Mócárt Kapitánynak hívnak!
A szörnyű kapitány mögül egy kisebb, kétrét görnyedt alak bontakozott ki, akár egy gonosz kis kobold és markát dörzsölve így csaholt:
- Ki tapogatta össze a térképeimet, meteorológiai tárcsáimat, és a radarernyőmet? Oszkár Vince vagyok, másodpilóta!!
Egy magas, vörös hajú, irtózatosan vékony legényke tolakodott át a két jelenés között, mint egy vadhajtás a kifutópálya betonján, és hihetetlenül vékony hangján így csipogott:
- Gábor Ernőné vagyok, hermafrodita fedélzeti navigátor! Ki piszkálta meg a… - mondanivalóját már nem tudta befejezni, mert összecsuklott és meghalt.
- Na, ebből eltávozott a lélek – sopánkodott Mócárt kapitány, cipőorrával megbökdösve a mozdulatlan tetemet. – Most ki lesz a fedélzeti navigátorunk??
Összeborult a másodpilótával és hangos zokogásban tört ki. A másodpilóta is csatlakozott hozzá, így már ketten bömböltek. Szindbád így szólt:
- Egyet se féljetek, barátaim, mert aki itt áll előttetek, az a fedélzeti navigátor!
A két alak arcán mosoly terült szét szaporán:
- Igazán? – így Mócárt kapitány. – Akkor szálljunk is fel menten, mert a két órás Lufthansa mindjárt a seggünkbe száll!
(folytatás itt...)
[blabla]