Hűvös volt a stégen. Jó volt kortyolni a forró cappucinót, és betakarózni
a zöld pokrócba. A levegő már nem izzott. Már minden elmúlt, csak a
nyugodt, kielégült fáradság maradt meg. És persze a milliárdnyi kép...
mélyen az elme rejtekében. A lány lehajolt a fiúhoz, egy puszit adott az
arcára. A lehető leggyermekibb puszi volt ez az elmúlt időben. Eddig
mindig volt benne valami... valami kéjes vágyódás a fiú iránt. Most
nem... elmaradt. Talán az is kielégült? Nem... a lány azt mondta, hogy
kielégíthetetlen a vágya... na nem a szeretkezésre, hanem a
csábításra... de akkor mi ez a váltás.. Biztos megint játszik, ki tudja,
hogy milyen elvetemült, bugyuta játékot....

Egymás mögött ültek a késő Őszben. A fiú még mindig nyakig
bebugyolálva, szürcsölgetve... de a lányban felgyulladt az a láng.... a
mindent felemésztő... gyilkos láng... Érződött minden simításnál, amit
így ruhán keresztül is érezni lehetett... és tényleg égetett..... Aztán
észre vette, hogy nem csak a kezek játéka borzolja ismét, hanem a
nyelv vad, hűs érintése is. Érezte hátul, a nyakán... és érezte
mindenhol... Mintha nem csak egyedül lenne az a Démon.... ott a háta
mögött.....És megint csak képekre fog emlékezni... nem fog mindenre
emlékezni... csak azok a fel-felvillanó, apró emlék töredékek.... A
csókok... az érintések... az a szédülés.... lassan elég lesz... lassan
elfogy a türelem.... de meddig tart ez az édes fogság? Mindenki
vétkezne, ha ilyen lenne a rabság.....

A lány átcsusszant a fiú ölébe.... azok a mázas csókok.... gyilkosabb a
legerősebb méregnél! Édesebb a legédesebb cukornál.... és néha az
ember már azt mondja, hogy elég! oh... de a függőség... még többett!
adj abból a nyomorult drogból még!... még.... még.... add az ajkad...
vadul... ne vond meg tőlem! Csak hagyd.. óh.. az a szenvedély....
hagyd, hogy elragadjon..... engedd, hogy felemésszen! Ne gondolkozz!
csak hagyd, az ösztöneidet.... hagyd, hogy úgy csókolj, ahogy
akarom.... Hagyd, hogy kimossam az emlékeidet... és csak a nekem
tetszőket ültessem vissza... hagyd, hogy szeresselek egy pillangó
törékeny szerelmével.... hagyd, hogy létezzek melletted.... csak hagyj!

És a ruhák, melyek kettejük között álltak, eltűntek...minden eltűnt.... a
levegő ismét forrt.... és vörös színt öltött... elvakított, megbabonázott...
és a Démon csak tovább fokozta a vágyakat... Nem törődtek semmivel-
ha látta őket valaki, akkor sem számított. Csak ők voltak... és az az
erő, amely egymásra uszította a két kiéhezett testet.... Igen... ez már a
kiéhezés volt... de ez sem annyira testi. Csak vágytak valami másra...
és ezzel próbálkoztak. S ha tévedtek is, nem vallották be egymásnak.
Itt nem volt helye a bizonytalanságnak. Csak a kemény vágy, a
tomboló láng oszlop... Bármit megtehettek.... a lány ezt mondta. És a
fiú hinni akart neki. Hagyta, hogy a valóság túl rideg világa távol
usszon ettől a valószínűtlen kis szigettől. Nem kapaszkodott semmibe,
csak az emlékezet piszkos, foltos fátylába. Hagyta, hogy minden
elfakuljon körülötte. Hagyott mindent, amit úgy érzett, hogy neki jó
lehet. Ösztön-lény lett. De még nem teljesen. Tudott különbséget tenni
még... egyenlőre....

Bele hatolt a lányba... lágy sóhajok szabadultak az éjszakába... de
csak ők hallották... és rögtön a feledés mélységébe zuhant. Csak
átkarolták egymást, lüktettek, lágyan hajlongtak a jeges szellőbben.
Libabőrösek lettek... nem biztos, hogy az idő hidegétől. Egymás hajába
túrtak... egyre vadabb lett a mozgás... már nem lehet semmit sem
irányítani... már csak a semmi van, a mozgással... és utána az ujabb
kielégülés. És a mély, lágy tekintetek... az óvó simítások... a lágy
csókok, melyek álomba ringatnak, hogy ismét felriasszon a vágyakozó
Démon....