Olvasom ezt a szar Szakíts ha bírsz blogot, ahol egy büdösszájú kurva hisztizik elmebeteg életvitele miatt. Jázminnak nevezi bélszagú alteregóját, mondatai kuszák és értelmetlenek. Az ilyeneket legszívesebben a Csendes-óceán fenekére deportálnám másfél órára elegendő oxigénnel. Egyes szám harmadik személyben írja le nyomorék történetét, mintha csak így tudna eltávolodni lelki sivárságától.

Hogy baszódna meg. Baszódna meg. Baszódna.

Kicsit azért irigylem; miközben „P” dugta ő „Nomád”-ra vágyott. Az otromba kis riherongy végül a két szék közül a padlóra pottyant, s most ő a megsértett, kihasznált, elfelejtett áldozat. És mindezt komolyan is gondolja a kis fasszopó. Ráadásul kiderül, hogy dagadt, arról nem is beszélve, hogy kínosan seggfej.

Hogy dögölne meg. Dögölne meg. Dögölne.

A többi bejegyzés felé kalandozok, majd a tizedik után spontán és őszintén elbőgöm magam. Könnyeim fölött bambán pislogok, nem értem testem szarrágó reakcióját. Valaki azt írja, hogy ő bizony többet várt az élettől. Úgy a képébe röhögnék: „ez van angyalom, törődj bele bátran.” Mégis mit várt? Majd felnő és rózsaszín, puncsízű vattacukrot kap minden sarkon? Ugyan. Ha jó a segge, az első arra járó beakaszt, majd tovább áll.

Ennyi lenne csak. Ennyi lenne. Ennyi.

Felszínes, kefélnivaló társaság. Beírom nekik, ha faszra vágynak hívják a következő hetvenes számot. Az eredmény: egy anyázó esemes, két nem fogadott hívás és egy őrületes szoptatás Westend harmadik emeleti mosdójában. Miután minden cseppjét lenyelte köszönés nélkül otthagyom. Talán majd ír rólam néhány gyalázó sort. Leszarom. Mégis mit mondhattam volna?

Értékellek, mint embert? Mint embert? Embert?

Ezt a ribanc Jázmint azért még megbasznám.