A vérem hajt.
Lábaim halk dobbanása, szívem egyre hangosodó dübörgése, a nyugalomba eröltetett szuszogásom jelzi itt létem. A folyosó végén beszűrődő fények megmutatják a hotel szobák kényesen karcsú kilincseit. Fehér ajtók tömkelegei.... édes-puha ágyak milliárdjai.... elhaló sóhajok.... szoríts kéz!
Percekkel ezelőtt még vele voltam. Percekkel ezelőtt még azon kellett gondolkodnom, hogy hol vagyok, és ki az a kölyök mellettem. Durva haja az arcába tapadva, ruha rajta semmi, csak a lepedő takarta kényes porcikáját. Festői kép. Ki kell innen jutnom!
Ruháimat magamra kapkodtam, közben minden egyes részletet próbáltam visszaidézni magamba, tudni akartam, hogy vajon az én őrültségeim sora késztetett-e, vagy pedig csúnya vágyaknak lettem áldozata?
A folyosón már édes mindegy volt. A szédelgésem, fejfájásom meg-megtorpantott, mozdulataim kicsúsztak irányításom alól. Már nem én voltam az a tántorgó. Én nem ilyen vagyok. Mindig tudom, hogy mit akarok. És mindig minden úgy is történik!
Dölyfösségem csitris hisztériába fulladt volna, ha nem hallom meg az ismerős férfi hangot. Szemeimmel próbáltam fürkészni a hang forrását mindhiába, de legalább arra emlékeztem volna, hogy kié is ez a lágy bariton. De semmi. Hasznavehetetlen szemétként gubbasztottam.
Végül kinyílt egy ajtó. A messzeségben tőrként hatolt a villanyfény, amely kitolakodott a szürkeségbe. A fiú, aki mellett nemrég még meztelenül feküdtem kiélten, lépett ki fekete öltönyében. Teljesen másként hatott. Már nem volt benne az a kölyök benyomás. Már szinte érett férfi volt, az olyasfajták közül akikért döglenek a nők.
Meglátott. Kedves mosolyát rám villantotta. Lábaim erőre kaptak, tudatom tartást nyert. Feltérdeltem, és igyekeztem a vadászó nőiességem alkalmazni. Egyre jobban tisztázódott bennem, hogy már soha sem fogom megtudni, hogy mi történt-talán csak szóbeszédekből. Sebaj. Kezdjük elölről. Tegyük emlékezetessé!
Észrevette a játékos tüzet a szememben. Biztos lépései felém jelezték, hogy csatlakozni akar a gondolataimhoz, melyben a töménytelen-mámoros szerelem a főszereplő. Mellém érve leült a földre, hátát a falnak támasztva. Térdeim édesen hozzá értek. Tekintetünk egymáséiba fulladtak. Hmm... azok a kék szemek! Bőrébe, ruhájába a pipa dohány kellemes illata szívódott.
Elégedetten ért hozzá a kezemhez. Szemeim lecsusszantak a hatalmas kezekre. Hosszú ujjak. Igazi művész kéz... talán két-három hónapot is ki tudnék mellette húzni úgy, hogy ne ábrándozzak másról. De mindketten emlékeznénk a másikra, hogy múzsái legyünk egymásnak.
Kezeimet lágyan magához húzta. Apró jelzés, hogy menjek. Megcsókoltam a szája szegletét, majd egymásba karolva a hotelszoba rideg biztonságába vetettük magunkat.
S az ajtó halkan záródott.
[blabla]