A reggel hideg, de az este forró… Június.
Egy tavaly berlini kiruccanásom beszámolója következik: céltalanul látogattam a városba, pont azért, amiért a többi turista – világot látni. Van Berlinben egy tér, amit a helyiek csak „der Raum der schrecklichen Dinge”-nek hívnak. Mielőtt becéloztam volna a területet, kiszúrtam a környéken egy jó étteremet a Schönhauser Allee 142. szám alatt volt, ahol mennyei bajor csülköt ettem, káposztával és rengeteg mustárral. Amikor végeztem, mozdulni sem bírtam. Vezeklésül utána zavartam még egy pohár búzasört, majd feltápászkodtam. Hogy kiszellőztessem a számból és a fejemből a hatalmas adag húst, elindultam az „erkölcstelen negyed” irányába. A tér szabályos négyzet volt, középen párzó angyalkákat imitáló szökőkúttal. A tér szélét mozdíthatatlan, súlyos bronzpadok vették körül. „Akit ehhez kikötöznek, az ott marad egy darabig” - leültem és rágyújtottam. Lassan eresztettem ki a füstöt. A csülök fordult bennem egyet. Böfögtem.

Ekkor vettem észre, hogy egy csaj ül az egyik baloldali, ormótlan bronzpadon. Khaki oldalzsebes katonanadrág és fekete pulóver van rajta…és egy borzasztó fekete bakancs, melynél nőietlenebb cucc aligha létezik. Neki bűn felvenni ilyen ormótlan holmit, mert gyönyörű volt. Miért nem hagyta meg azt a rettenetes lábbelit egy gótikus, kövér, sápadt nőnek, kinek püffedt lábát legalább előnyére eltakarná?!
A hátizsákját az ölében tartotta. Fekete haja szertelen csimbókokban hullt az arcába, ami nem is ápolatlannak, inkább „alterosnak” hatott, hiszen nagyon is tudatos kócok voltak azok. Vadító kócok.

Le nem vette rólam a tekintetét. Már-már tolakodó volt és kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy azért néz, mert tetszem neki, vagy ellenkezőleg.
”Nagyon néz, szinte megbasz a szemével.” Megszólítom:
- Sie, was Sie über eine junge deutsche Gans durchstreifen, waren hier schwindlig?
- Ne törd magad, én is magyar vagyok!
- Ennyire látszik rajtam?
- Most már biztos. A táskádon ott a neved… és magyarul beszélsz németül. A dialektusod kilóg…
- Turista vagy? Vagy itt élsz?
- Turista. Azért néztelek annyira, mert találgattam magamban, hogy honfitársak vagyunk-e? – feleli. – Nyertem. Egy barátnőmet várom, mert nála a szobakulcsunk. Agyfaszt kapok tőle, mert nem tudom, hova ment és mikor jön. Lehet, hogy csak este… Vagy holnap!
- Kártyás vagy kulcsos a zár?
- Kulcsos. Egy német nyanya panziójában lakunk.
- Akkor felpattintom neked.
- Megtennéd?
- Mi magyarok, tartsunk össze…
Felálltunk és elindultunk a tér szélén álló panzióba.
Útközben bemutatkoztunk. Őt Liának hívták. Mint valami gőgös irodalmi ribancot. A nevéből tippelt feltételezésem nem is esett olyan távol a valóságtól, már ami az irodalmat illeti, de erről később.
A panzió otthonos volt, és apró. Az ablakokban törvényszerű muskátlik figyeltek. Az előteret kopottas vörös padlószőnyeg borította, a falépcsőn faragott rézberakásos korlát. Felbaktattunk az első emeletre. Lia megáll az ajtó előtt. Megcsapott az illata. Nem tudom, milyen parfüm (parfüm volt-e egyáltalán?) de bezsongtam tőle. Nőszag. Kancaszag…
- Íme – mondja karba font kézzel. Látszólag nem nézi ki belőlem, hogy képes vagyok teljesíteni azt, amit megígértem. De magyar vagyok az isten szerelmére. A véremben van a zárfeltörés!
Szó nélkül előveszem a műszaki cuccaimat, amik mindig nálam vannak – sose tudni, mikor jön jól. Leguggoltam és egy kis csipesszel, meg egy vékonyhegyű csavarhúzóval nekiláttam a zárnak. Három perc múlva az ajtó kitárult. Lia örömmel bevágtatott. Én maradtam a küszöbön, elvégre nem hívott.
- Mi van, vámpír vagy? Aki csak akkor léphet be, ha meghívják? – kérdi vigyorogva.
- Nem, pusztán udvarias.
- Akkor hát lépj be!
Beléptem. Ő azonnal kinyitotta az ablakot, hogy az állott alvásszagtól megszabaduljunk. Elővarázsolt egy üveg rajnai bort, és iszogatni kezdtünk. Azt mondta, „belehalok, ha nem fogadsz el egy pohár italt.”
Magyar vagyok, elfogadtam.

Egyszer csak kihúzza az ágy alól a bőröndjét és elővesz egy vörös vásznat. Amint szétrázza az orrom előtt, hamarosan egy irdatlan náci zászló bontakozik ki előttem.
- Ezt itt vetted? – kérdem, plafonra szaladt szemöldökkel.
- Igen! Régi vágyam volt.
- Neonáci vagy?
- Igen, de csak divatból. Szeretem a Második világháborús sztorikat. Azért vettem, mert régi vágyam, hogy egyszer egy náci zászlón kúrhassak. Sajnos ez itt nem eredeti, csak repro. Eredetit szinte nem is lehet kapni, csak vagyonokért, árverésen.
- És kivel akarsz kúrni rajta?
- Bárkivel. Az első emberrel, aki szembe jön… az se baj, ha nem tősgyökeres német.
- Ha így áll a dolog, akkor szeretném felajánlani szerény szolgálatomat.
A lány szó nélkül az ölembe ült és a fülembe nyalt.
- Fuck me meine Führer! – súgja.
Jó Führerként igyekeztem alaposan leigázni a Lia-országot, minden dombját és lankáját, hegyeit, völgyeit, bérceit… és a nedves-szőrös fővárost!
- Akarsz valami nagyon durvát látni? – mondja hirtelen.
- Nem igazán, láttam a Motelt… ijesztő mozi. És tanulságos.
- Jaj, senki nem akar lemészárolni…
- Biztos?
- Biztos.
- Jó, de hagyjuk nyitva az ablakot, hogy kiáltozni tudjak, ha ölni kezdesz!
- Megbeszéltük.

(folytatás itt...)